Életcsomag…

Levelet hozott a postás. A vékony kis borítékon jobbra döntött szálkás, de egyenletesen szép betűkkel ez állt: „ÍRÓPULT”. Alatta zárójelben, ország-világgal megosztva, a lényeg: „(Kérem, segítsenek)”

Semmi kétség, idős ember fordul hozzánk! Így tehát azonnal felbontottuk a levelet, melyből megtudtuk, hogy egy kis szórólapunk vezette el hozzánk a levél íróját. Az idős úr, azaz Divinyi Máté bácsi – mint kiderült – ifjúkora óta minden nap följegyzi, amit fontosnak tart, vagyis naplót vezet. Egy öreg barátjának megmutatta, illetve felolvasta néhány bejegyzését, mire az biztatni kezdte:

–      Hát, öregem, ha én így tudnék írni, mint te, nem sokat teketóriáznék: kiadnám. Ma úgyis mindenki nekiáll, és ír. A tied se rosszabb másénál, sőt lehet, hogy jobb! Máma úgyis nagy divat itt-ott mesélni a régi időkről; a rádióba’ is folyton ilyesmiket adnak… Hallgass rám: add ki, vagy legalább próbáld meg! Menj föl Pestre, valaki majd csak segít. Ennyit összeírtál, de az unokád hogy fogja elolvasni a halvány bötűidet, mi?

–      Nem másnak írtam, András, hanem magamnak… – szabadkozott a mi emberünk, de András csak nem hagyta nyugton, csak nógatta.

–      Ha nem hiszel nekem, mutasd meg valakinek! Majd’ meglátod, hogy ugyanezt mondja.

–      Kinek, megmondanád? Én se’ vagyok komája senkinek, nékem sincsen íróember ismerősöm fönt Pesten, de még olvasó se’, mert aki ezt a paksamétát kisilabizálja, az művész, nagy művész! Hagyjuk a csudába az egészet!

De hogy így meg úgy: a cimborája csak nem hagyta annyiban, úgyhogy Divinyi bácsi kutatni kezdett a fiatalabbak körében: hogy is megyen az a „kiadás”. Egy helybeli hírlapíró beleolvasott a vaskos házilag „bekötött” papírkötegbe, majd óvatosan biztatta, de rögtön hozzá is tette:

–      Érdekes lehet ez a napló, de Máté bátyám, így kézzel írva oda ne vigye, mert szóba se’ állnak magával! Nincs arra idő azt kibetűzni a mai rohanó világban! Meg elég régies is a maga helyesírása. Hanem gépeltesse le szépen valakivel, aztán azzal állítson be a kiadóba!

–      Kivel, fiam? Hol találok én itt a dombságon gépelőt, he? Megmondanád?

–      Ördöge van, bátyám! Épp itt van nálam ez a kis szórólap, már nem is tudom, ki nyomta a kezembe. Nézze, ezek itt épp olyan embert keresnek, mint maga!

–      A csudába! Olyat, mint én? No, ezeknek írok: ha el tudják olvasni a levelemet, akkor ezt a kazal papírt is rájok merem bízni.

–      Járjon szerencsével!

Így kötött ki tehát nálunk Divinyi bácsi levele, melyben – miután az előbbieket ízesen előadta – félénken érdeklődik, hogy vállalunk-e ilyen „átírást”, és ha meg nem sért bennünket, mennyiért, mert akármennyit nem ér meg neki „ez a vacak”.

Vállalunk hát – írtuk meg lelkesen. Nem olcsó mulatság egy ilyen „vacakot” legépeltetni, de egyrészt az idősebbeknek kedvezmény jár, másrészt ha esetleg nem sikerülne kiadni, már csak egy jó könyvkötő mester kell, és a gyerekei, unokái legalább olyat örökölhetnek majd tőle, amiből az egész világon csak egy van.

Mi tréfás vigasznak szántuk ezt a mondatot, hogy ne élje bele magát túlzottan naplója kiadásába, de (mint később kiderült) ő halálosan komolyan vette. Most már meg volt győződve, hogy le kell gépeltetni, sőt nem árt átnézetni is, nehogy valami zavaros vagy hibás dolog maradjon benne….

Az újabb levélváltás után végre megérkezett a várva várt küldemény: Máté bácsi naplója. Nekiláttunk a munkának… Nem volt „sima ügy” a szálkás, szép, de bolhaméretű, ezernyi betoldással „dúsított” betűtengert Word-be átírni, majd szép „pofásra” megszerkeszteni, de az eredmény még bennünket is meglepett.

Egyrészt a napló nyelve, stílusa, ízes dunántúli fordulatai elvarázsoltak, tehát minket magunkat is hajtott a kíváncsiság minden következő mondat kibetűzése, „megmentése” felé. Márpedig amit nem csak vállalt kötelességből, de élvezetből is teszünk, az nem csak fele idő alatt elkészül, hanem sokkal szebb, „lelkesebb” lesz.

Másrészt nem hittük volna, hogy van olyan szöveg, amely gépelve-kinyomtatva csaknem ugyanannyit tehet ki, mint kézírással. Pedig az „Életem napjai” közel 600 oldalnyi kézirata végül is 510 oldal lett, és mondhatom: általa mi is megmártózhattunk Divinyi Máté természetességében, egyszerűségében, emberségében, bölcsességében, még romlatlan, tüneményes humorában is.

Megállapodásunk szerint két példányt nyomtattunk ki. Egyet egy megbízható, öreg mesterrel beköttettünk (Máté bácsi kívánsága szerint rozsdabarna vászonba), a másikat vaskos dossziéba helyeztük-rögzítettük nagy óvatosan, hogy valamelyik kiadó asztalára kerülve jó benyomást keltsen – már fizikai valóságában is….

Máté bácsi interurbán felhívott minket: nehogy postára adjuk az elkészült munkát, mert még valami baja lesz! Majd a fia, János „fölhozza” őt autóval, és itt helyben, saját kezűleg veszi át, vizsgálja meg, hogy „minden benne van-e”. Személyesen fizet (mert neki nem kell sem a fia, sem a lánya segítsége, van neki pénze), de csak akkor, ha meg lesz elégedve.

Mosolyogtam magamban: annál jobb, jöjjön csak! Legalább látni fogom az arcát, mikor a bekötött példányba belelapoz….

Így is lett – volna, de szerencsétlenségére valahogy elesett az udvaron, és több csontja is elrepedt. Nem jöhetett „föl” személyesen, ezért János fia (egy középkorú, derűs, testes úr) vette át tőlünk a kész naplót. Hosszasan lapozgatta, tekintete meg-megállt egy-egy soron. Sóhajtva becsukta, megköszönte, kifizette, és e szavakkal búcsúzott:

–      Tényleg szép. Tetszeni fog az Öregnek. András komája tüzelte föl, hogy adja ki. Fene se tudja, elolvasná-e valaki. No, ha nem, hát nem. Majd olvassa a család. Köszönöm. No de megyek is. Viszem ezt az életcsomagot (hű de nehéz!) – és jóízűen elnevetve magát „kigördült” az ajtón.

Utána hónapokig semmi hír nem jött afelől, hogy mit szólt a szerző a kész „életcsomaghoz”. De nagy sokára jött egy ugyanolyan vékony, fehér boríték, mint amilyet először kaptunk Máté bácsitól. Csakhogy ezt a fia, János írta. Máté bácsi nem élte túl a szerencsétlen esést: combnyaktörés és belső sérülések miatt (sok szenvedés után, de csendesen) meghalt. „Élete napjait” még látta bekötve, de erős fájdalmai miatt az életkedve már elhagyta: nem tudott igazán örülni neki. János arról értesített bennünket, hogy – fiúi kötelességét komolyan véve – egy dunántúli kiadóval tárgyal a napló kiadásáról, és úgy néz ki, sikerül is megállapodniuk.

Furcsa, nyugtalanító érzés, hogy bár segítettünk Divinyi Máté „életének lapjait” letisztázni, formába önteni, nem érezhetünk elégedettséget és örömet. És mindörökre titok marad, hogy az idős ember (aki annyi időn át ellenállt komája unszolásának) miért szánta rá magát mégis naplója kiadatására. Talán sejtette azt, ami mára már szomorú bizonyosság?